Magamról

Miért ír valaki naplót, vagy visszaemlékezést? Hát mert egyszer minden elmúlik, egyre többet felejtünk. No meg most a nyugdíjas úgyis „ráér”, s több időnk van erre is!
Csorvásról elszármazott (oda mindig visszavágyó) krapek vagyok. Krisztusi koromig Csorváson éltem, azóta pedig Pakson.
Egy család eredetét kideríteni viharos évszázadok, sőt egy évezred után, embert-próbáló feladat! Ha valaki hozzáfog, kösse fel azt a bizonyosat, mert soha nem lesz vége! Ez egyfajta vírus, ha megfertőz, nem szabadulsz tőle! Persze van ennek szép oldala is, egy családtörténet kutatónak nincs nagyobb öröme, mint bővíteni egy családfát egy új kis jövevény érkezésekor!

Gyerek koromban, mint szinte minden gyermeket, engem sem érdekelt, kik voltak az őseink, honnan jöttünk. Én már abban a korban cseperedtem fel, ahol a hagyományos családmodell felbomlott. Az új ideológia és a globalizáció (internacionalizmus volt a leánykori neve) előretörése szétverte. Manapság pont ennek „isszuk a levét”.

Hol laktak elődeink? Dédnagyszüleink még Csabán születtek, de Csorváson haltak meg. Sírjuk a csorvási katolikus temetőben található:

Az 1884-es házszámjegyékben, amelyben a tanyák is szerepeltek, még nem voltak benne a belterületi ingatlanok között tulajdonosokként. Dédnagyapám halotti anyakönyvében Csorvás 349. szám szerepel. Az 1883-as kataszteri térképen az akkori Hajnal utca északi oldalán volt, a katolikus temetőtől számítva a tizedik, ceruzával utólag beírt számozás szerint viszont az akkori Templom utcában a hatodik, amely Góg Péter tulajdona volt. Ez stimmel azzal az emlékemmel, hogy a Góg házban születtem, de ellentmond a másik emlékemnek, hogy én a Misa Sógorék házában láttam meg a napvilágot, az viszont a Hajnal utca, mai neve Árpád utca. Lehet tovább kutakodni!

---

Kölyök korom emlékei (az általános iskola végéig):

• Újjá születtem: Talán egy-másfél éves lehettem, a család a gangon ebédelt, s egyszer arra lettek figyelmesek, hogy valami bugyborékol. Hát én voltam, aki az esővízzel teli üstben fejjel lefelé elmerülve fuldokoltam. Erre én nem emlékszem, a szüleim mesélték el.
• Beszolgáltatás: nagyszüleim anyakocáját tuszkolják fel az ÁFÉSZ teherautójára, nagyanyám sír, mi az Öcsémmel a színben egy szelelő rosta mögül kukucskálva követjük az eseményeket.
• Bébiszitter: Körülbelül három éves lehettem, ülünk Kacsirek Janival a nagyszüleink tanyájának nyugati végén, az ablakok alatt, s figyelem, amint csúzlival lövöldözi a nyulakat. Jani nálam vagy 10 évvel idősebb srác volt, nagymamám keresztfia. A közeli tanyában laktak, gyakran bízhattak rá, amíg a szülők, s nagyszülők dolgoztak. Jani gyakran meglátogatta nagymamánkat a Bajcsy Zs. utcában, hazafelé hajtva a bivalyfogatot. Ha esett az eső, a bivalyokat kitessékelni a pocsolyából lehetetlen volt, szegény Jani csak késő este érhetett vissza a „telephelyre“.
• Lunczner Endre: Abban az időben a „Csorvási Állami Gazdaság” Petőfi pusztai központjában laktunk az ÁFÉSZ bolthoz tartozó szolgálati lakásban. Gyakran játszottunk együtt Endrével, hol a kocsiúton góráltuk egymást nyárfa vesszőre tűzött sárgalacsinokkal, hol fánkot gyúrtunk sárból, a közepére nyomtunk egy mélyedést, beleköptünk, s jól földhöz vágva versenyeztünk kié pukkan nagyobbat. Nagyon rossz evők voltunk Endrével. Egy idő után a szülők rájöttek, hogy ha együtt étkezünk, „megjön az étvágyunk”. Így, ha mód volt rá, hol Náluk, hol nálunk ettünk. El kellett telnie 66 évnek, hogy rátaláljak Endrére. Jelenleg Szegeden él, remélem a hamarosan tudunk találkozni!
• Popej: Igen hírtelen haragú gyerek voltam, hamar bepörögtem. Két emlékezetes esetre emlékszem, mindkettő Popejhez fűződik. Már felső tagozatos voltam, amikor az iskolából haza-felé menet a piactéren egy idősebb srác, össze akart ugratni két kisebbet. Én beleavatkoztam, verekedés lett a vége. Popej meg akarta torolni amiért szétválasztottam a két küzdő felet, de én úgy emlékszem, a hosszú kezeimmel, s lábaimmal én hagytam több „emléket” rajta. A mostani Szabadság park helyén volt anno a piactér, s középen az artézi kút.
  A másik szintén Popejjel kapcsolatos. Pityisz barátommal hazafelé mentünk az iskolából, s a Róta bolt sarkán várt ránk Popej, s egy haverja. Megint párbaj lett a vége, s megint én adtam többet. Később a kézilabda csapatban együtt játszottunk, soha nem volt több afférunk egymással, benőtt a fejünk lágya.
• Ludas: Amikor a faluba költöztünk, az állomás felé eső következő sarkon lakott egy özvegyasszony a gyermekeivel. A legkisebb fiút Ludasnak becéztük. Délután ülünk a szomszéd gyerekekkel az árok partján, s egyszer csak egy indián üvöltést hallottunk az állomás felől. Ludas mezítláb a kockakövesút közepén csattogó praclikkal rohant felénk. Hozzánk érve, köszöntött bennünket „illedelmesen”, azaz mindenkinek kiosztott egy kokit!
  Az általános iskolában a 3. osztályban „utolértük”. Nem volt „hajlandó” magasabb osztályba járni. Minden nap 10 órakor otthagyta az iskolát, ment a kenyérgyárba a megrendelt kenyérért, s ment haza. Egyszer Szelják Anna tanító néni bezárta az osztályterem ajtaját, hogy Ludas ne tudjon megszökni. Ez sem volt akadály, hogy teljesítse az aznapi feladatot. Később elköltözött a faluból, valahol Dunántúlon lett bányász a bátyjaival együtt. Többet nem hallottam róla.
• Banda: Nem volt sem TV, sem számítógép amivel múlattuk volna az időt. Szinte sosem voltunk otthon, állandóan a határban csavarogtunk. Volt olyan időszak, hogy a faluban több különálló, egymással néha „indiános” csatát vívó banda volt, szüleink nagy „örömére”. Ezek a csapatok a környékbeli fiúkból (lányok nem tartozhattak bele) álltak. A mienk eleinte a „forrás”, később a „fenyves” nevű banda volt. Eleinte a 61-es őrház után lévő vasúti kubikgödör volt a táborunk. Nagy esőzések után használhatatlan volt a focipálya, mert a forrásból feltört a víz, így áttettük a bázisunkat Kiss Pistáékkal szemben lévő kiserdőbe. A foci mellett az”edzésünk” abból állt, hogy a kb. 3 méter magas fenyőfákra felmásztunk, belengettük a fát, s átugrottunk a következőre. Ha nem sikerült lecsúsztunk, de közben össze-vissza karcoltak a gallyak, ami nem lett volna nagy baj, de a gyanta ránk ragadt, amit csak alkohollal lehetett (volna) leoldani. De mivel ilyen nem volt, szenvedtünk, mire lekopott a bőrünkről. Hogy mit kaptunk a szüleinktől mindenki fantáziájára bízom. Gyakran ebédre, vacsorára haza sem értünk, azt ettük, amit csentünk a határban.
• Szorícszsák: a szomszédunkban lakott Vozár Pita bácsi, egy hadirokkant pipázó öregember. Lefagyott az orosz fronton, vagy hadifogságban a kéz-és lábujjainak a vége. Ő felügyelte a focimeccseinket, ha az utcában játszottunk a Preisz, Balázs, Farkas, Fábián, Kiss, Kolozsi gyerekekkel. Nyári esténként a „TV műsort” az jelentette, hogy a szomszédok kiültek az árokpartra, vagy valamelyik háznál összejöttek kukoricát fosztani, morzsolni, s mi gyerekek tátott szájjal hallgattuk az anekdotájukat. Ha valamelyik gyerek rosszalkodott, Pita bácsi azzal ijesztgetett bennünket, hogy a padláson lévő „szorícszsákba” betesz, jól szorosan beköti s marharépával felhizlal, megnyúz, s a bőrünkből dobot csináltat. A szorosra kötött zsákot értettem „szorícszsák”-nak.
• Soltvadkerti rokonok: Anyai nagyapámék gyerekei mind vidéken éltek, így Anyánkra maradt a két öreg szülő gondozása. Iskola után hazafelé kötelességünk volt betérni hozzájuk. Ha volt valami teendő, segíteni kellett Nekik. Esténként a gangon, vagy a konyhában hallgattuk a meséiket az Öcsémmel. Többször emlegették, hogy Vadkertre mentek szekérrel rokont látogatni. Abban hitben éltem 2020-ig, hogy Zalai rokonok laktak ott. Hát tévedtem, Nagymama Sebestyén rokonairól volt szó. Nagyapánk is pipázott, nagy öröm volt, ha megengedte, hogy megtömjük, vagy meggyújtsuk a pipáját. Miután diófa levélen begyakoroltatta velünk megengedte, hogy mi, főleg Szusza az öcsém, felvágjuk a dohánylevelet. Néha kaptunk nyárssal a hátsónkra. Az Öcsémmel sokat civakodtunk. Tata csak mondogatta, hogy „nyughassatok az anyátok szentjit”! Egyszer, amikor megelégelte, hogy nem hagyjuk abba, felugrott a sámlira, kikapta a nyársat az eresz alól, s jól végigvágott a hátunkon. Mi megpróbáltunk eliszkolni, de nagy meglepetésünkre az „öreg” futott utánunk mint a nyúl. Öreg korára is jól bírta magát. Egyszer kint voltunk a földjén fattyazni a kukoricát, a fattyat persze haza kellett talicskázni, nem veszhetett kárba, a tehénnek finom kaja volt. Az Öcsém mindig „erősnek” érezte magát, „Tata majd én” felkiáltás után el akarta tolni a talicskát, Tata csak somolygott a bajsza alatt. Persze az első lépés után felborult vele. Az „öreg” nyakába akasztotta a nyaklót, s hazáig le sem tette a talicskát! Legalább három kilométerre volt a föld a háztól!
• Cigi: Egyik este már az ágyban voltunk, amikor Anyánk az ágyunk mellé ült, s megkínált bennünket cigarettával. Sport cigi lehetett, hosszabb volt a papírcső része, mint a dohány. Mi persze tiltakoztunk, mi nem cigizünk. Tudom, hogy bagóztok, Fehér tanár bácsi megmondta! Kiderült, hogy ez az Öcsémre vonatkozott, rám nem. Tévedett a muter, én is szívtam, csak nem buktam le. Persze kocadohányos voltam, de Szusza komolyabban művelte. Már középiskolások voltunk, amikor Kovács Z. Tomi megkérdezte: „Te Pali, nem hagyjuk abba a dohányzást?” De. Hagyjuk abba! Azóta kétszer volt számban dohány. Még szintén a gimis koromban Gazsó Laci szerzett valahonnan Chesterfield cigarettát, s végig kínálta vonaton a bejárókat. Akkor ketten elszívtunk Zével egyet. A következő bűnözésem öt évvel ezelőtt (2019) lehetett, amikor Andi minden Mókus-Örs tagnak hozott egy-egy szál kubai kézzel sodort szivart Kubából. Tehát gyakorlatilag 64 éve nem bagózok.
• Pofonok a kultúra terjesztésért: Szuszával suliból hazafelé menet észrevettük, hogy résnyire nyitva maradt a fényképészműhely melletti kapu, s a szemétdombon, amely egyben salakdomb is volt, egy csomó filmtekercs „várja a kíváncsiskodókat”. Összeszedtünk egy jó párat, mert ha az összetekert spulnikat kihúztuk, hosszú tölcsért csinálva belőle, meggyújtva elrepült, mint egy rakéta. Másnap az egész zárdai iskolát a diri felsorakoztatta a folyosón, s Szuszát és engem kiállíttatott a sorból. Szó nélkül kaptunk egy-egy fülest Szécsényi igazgató bácsitól, majd azután közölte a bűnünket. Valaki meglátta a „személyiségi jogot sértő” tettünket, s jelentette az iskolában. Felnőtt korban tudtam meg az igazi okot. A faluban a felnőttek közül sokan tudtak arról, hogy az „úri osztályba tartozó egyének” közül többen drogosok voltak, s szexorgiákat is rendeztek. A filmtekercseken erre vonatkozó jelenetek is voltak, de ez minket nem hozott még (akkor) lázba. 😀
• Igazságtalan, de megérdemelt tasli: A másik emlékezetes pofont Lele Károly tanár bácsitól kaptam. Pityisszel kergetőztünk a nagyszünetben az iskola udvaron. Valamin összevesztünk, Jóska egy kopott seprűt felkapva kergetett az udvaron. Közben Pásztor tanárnéni kezében megszólalt a tízórai uzsonnaosztást jelző csengő. Mivel napközisek voltunk, én a betét nélküli kerítést átugorva szaladtam a napközi konyha ajtaja elé. Így az utánam hajított seprű sem ért el. Viszont az ügyeletes tanár, Karcsi bácsi magához intett bennünket, s szó nélkül lekevert egy-egy fülest, számon kérve, hogy miért ugrottam be a kerítésen, Pityisz meg miért dobálta a seprűt. Mire én megpróbáltam megmagyarázni a tettem okát, ti. én az uzsonna csengőhangra reagáltam. Ez a történet körülbelül 20 évvel később folytatódott. Margit gimnáziumi évfolyam-találkozóját az állomásnál lévő „Akác nevű kulturális intézményben” (magyarul a kocsmában) tartották. Lele Karcsi bácsi tanár úr is ott volt. A kocsma előtt szellőztettük a fejünket, s a beszélgetés közben szóba került ez az emlék is. Tanár úr megkérdezte, hogy „ugye nem akarja vissza adni?”. Á dehogy, megérdemeltük, csak megpróbáltam akkor „kimosni” magam. 😀
  Szerencsémre Mészáros tanár bácsi balkezes, cseles pofonjait megúsztam! Erről Cepca unokabátyám tudna mesélni!
• Terenyei Sanyi: ez is pofozkodás. Szintén Öcsémmel és egy barátjával napköziből hazafelé tartva, az utcasarkon elébünk toppant rendőrsapkában egy fiatal, s egy idősebb gyerek. A fiatalabb: „Ismered Terenyei Sanyit?” Nem. Erre lekevert egy pofont. Hirtelen-haragú gyerek lévén, kiszaladtam a kocsiútra, s egy arra haladó szekérről a napraforgó kévékből egy szálat kihúzva elvertem vele a gyereket. Az 56-os forradalom végén, a nagyszüleihez hazapaterolt gyerekkel igen jó barátsága kerültünk. A szoros barátság addig tartott, amíg a nagyapja ki nem tiltott a portájukról, miután Sanyival a kertben az oroszok támadása elleni bunker ásása közben a szilvafa gyökereit el nem vágtuk. A Tata nem díjazta a „hazafias cselekedetünket”.😀
• Sport: Az általános iskolánkban tornaszoba sem volt, nemhogy tornacsarnok! Minek is lett volna, sem TV-nk, sem számítógépünk nem volt. Nem ezeket bámultuk egész nap!
  Állandóan a határt jártuk, fára másztunk, egyik fáról a másikra ugráltunk, csavarogtunk a határban, állandóan friss levegőn tartózkodtunk. Ezen edződtünk, szereztük meg az álló-képességünket.
  Volt időszak, amikor a faluban kilenc-tíz gyerekbanda is volt. Az előbb említett bandákból felnőttek a felesleges energiánk levezetése céljából focibajnokságot szerveztek. A legerősebb csapat a Brucella csapata volt. Akkor még fűzős foci volt, az ellenük vívott találkozón egy sarokrúgás alkalmával sikerült gólt fejelnem. Hetekig látszott a jobb szemem felett a fűző nyoma.
  Az úttörő csapatban rövid ideig voltam „válogatott”. Középhátvédként, Gádoros, vagy Nagyszénás ellen játszottunk „idegenben”. Bal hátvéd Lőrincz Pista volt. Az ellenfél jobbszélsője Pistát kicselezve támadta a kapunkat. Pista elég lomha gyerek volt, így egy megoldás maradt, jól felrúgta a gyereket. Így megfogyatkozva fejeztük be a meccset. Nem volt hosszú a focista pályám, annak ellenére, hogy talán hetedikes koromban, Apámtól kaptam a jó iskolai félévi bizonyítványomért egy szelepes 4-es méretű labdát. Arra jó volt, hogy Jonatánék hátsó kertjében kergessük a bőrt, ezzel henceghessek.

---

Legény- és felnőttkorom emlékei:

Sport:

Középiskolában kosaraztam, táv-gyalogoltam, magas-ugortam, a csúcs 172 cm volt (bár Gyetvai György -Isten nyugosztalja- tanárunk szerint ez 173 cm volt). Oda-haza a CSSK kézilabda csapatában bal átlövő voltam, évekig tagja voltam a csapatnak, mindaddig, amíg vidékre nem mentem dolgozni.

Ezután hosszú szünet következett. Vidéken dolgoztam, majd jött a házasság, gyerekek, Gádorosra költöztünk, közben 2 év katonaság. Építkezés.
Amikor újra csorvási lakos lettem, 1974 és 1981 között a Békéscsabai Állami Gazdaság IV-es kerületében 2 évet, majd négyet a Csorvási Lenin Mgtsz-ben dolgoztam, egyszerre több beosztást is ellátva. Egyszer üzentek, hogy az Elnök elvtárs hívat. A párttitkár nő, s mások jelenlétében közölték velem, hogy el kellene vállalnom a sportkőr-elnöki megbízatást. Mivel Zatykó Józsi barátom is jelen volt, s a Ő is unszolt, elvállaltam. Így lett a negyedik „munkaköröm“, a sportkör-elnöki. Ez akkoriban így ment! A legtöbb feladatot a focisták jelentettek, ez volt a legnagyobb szakosztály. Nem igen fogadtak kitörő örömmel, számtalanszor éreztették is velem. Ha bementem az öltözőbe, elhallgattak, mindig az volt az érzésem, én voltam a „téma“. A tavaszi szezon előtt Lestyán Mihállyal mentünk Budapestre a kijelölt sportboltba az előzőleg kiutalt, központi elosztású focicsukákért. Ezt sem lehetett „csak úgy“ megvenni a boltban, mint mostanában. Hazaérve, a focicipőkért kaptam „hideget-meleget“. Úgy gondolhatták, én voltam a hibás a „minőségért“.
Szóval, úgy hiányzott nekem ez a feladat, „mint „üveges tótnak a hanyattesés“!
No de, ha már így hozta a sors, gondoltam nekem is legyen „hasznom“ belőle, megalakítottam a kosárlabda szakosztályt. Akkor is feltétele volt a bajnokságban indulásnak, utánpótlás csapat benevezése. Ránk az „úttörő“ korosztályú csapat indítása vonatkozott. Nagy örömmel jelentkeztek a gyerekek, valószínűleg már szülői ráhatással. Nagy élmény volt az egyre népszerűbb sportág szabályait, s alapfogásait megismertetni a gyerekekkel. Tizenöt-húsz gyermek járt rendszeresen edzésekre. A legnehezebb az volt, amikor a gyerekekkel el kellett fogadtatni, hogy a 100 pontos vereség egy sportiskolás csapattól nem szégyen.
A felnőtt csapatot öt csorvási felnőtt, s az orosházi Táncsics gimi tanára és diákjai alkották.

A megyei bajnokságban játszottunk, Gyula, Békéscsaba, Szarvas, Mezőberény, Szeghalom voltak az ellenfél csapatai. Eleinte szerény eredményeink voltak, de ahogyan összeszokott a csapat, egyre többször nyertünk. Olyannyira, hogy „veszélyesen“ közel kerültünk a feljutáshoz.
Ezt írta rólunk a Békés megyei Népújság 1980. október 23-i száma:
„A Csorvási TSZSK kosárlabdacsapata sokáig szabad téren folytatta edzéseit, játszotta mérkőzéseit. Miután beköltözhettek az új tornacsarnokba, mind jobb eredményeket ért el a csapat a megyei bajnokságban. Íme: Csorvási TSZSK – GyulaiSE 46:42, Csorvás – BCs. Rózsa F. Gimn. 59:40, Csorvás – Mezőberény Sp. II. 64:36.“

Paks: A következő állomás az ASE. 1981. december 1-től élek Pakson. A család csak az iskolaév befejezésekor „követett“, így rögtön leigazoltam az akkor NB. II. osztályban játszó kosárlabda szakosztályba. Centert játszottam leginkább, védelemben pedig bal hátul. Abban az időben nem honosodott meg a mai posztszámozás.
Három év múlva a munkahelyi beosztásom, s így elfoglaltságom miatt abbahagytam a versenyszerű sportot, ezután három évig, az ASE NB-I.-be felkerüléséig a technikai vezető voltam. Csak az „Old-Boys“ öregfiúk, majd a City csapatában játszottam 1995-ig.

A csípőprotézis műtét után vége lett a sportéletnek. Azóta sportot számomra már csak a horgászat jelenti.

---

Zene:

Valamikor az ötvenes éve közepén vezették be a házunkba a villanyt, egy néprádiónk volt, amin csak Kossuth és Petőfi adót lehetett fogni. Apánk együtt dolgozott egy csorvási műszerésszel (Tóth Pali bácsi, a Kisfaludy és Gremsperger utca sarkán lakott), aki titokban átalakította „világvevőssé”. Középiskolás koromban kezdett érdekelni a ZENE. Az első élményeim az orosházi Thék Endre utcán „szereztem”. A Töhötöm utca sarkán volt egy magasföldszintes „úri” ház. Jó időben annak az ablaka mindig nyitva volt. Állandóan a „Szabad Európa” rádió szólt bent. A bejáró felelős megállította a sort, s meghallgattunk egy-két számot. Valamikor a 60-as évek elején Toncsi bácsi, Anyánk keresztapja küldött 50 dollárt „segélyként”. Ezen vette meg Apánk a budapesti „Úttörő áruházból” -mert csak ott lehetett az utalványt, amit a kötelezően beváltandó valutáért kapott- egy Kékes TV-t. Azon láttam egy filmet, amelynek főszereplője Tommy Steel volt. Egy jelenetre emlékszem csupán, amelyben a főhős valami munkásszálló, vagy kollégiumban gitározott. „Rock’n Roll” számon rokiztak. Ettől kezdve állandóan a gitár körül járt az agyam. Zenei „továbbképzést” a délutáni lecketanulás közben Kovács Z. Tamás bátyjának magnója és persze Cseke Péter „Teenager Party” és „Délutáni Randevú”, a „25, 31, 41 és 49 méteres rövidhullámon” fogható műsorai jelentették. Csak közbevetőleg: A Legfelső Bíróság 1955-ben hozott elvi döntést: „A Szabad Európa Rádió adásainak zárt lakásban történő hallgatása csak akkor valósítja meg a népi demokratikus államrend elleni izgatás bűntettét, ha ez más jelenlétében történik, vagy pedig, ha a lakáson kívül tartózkodó személyek részére is lehetővé…„. Tehát mi megvalósítottuk az államrend elleni izgatás bűntettét! 😜

Velünk szemben lakott Fábián Laci, aki szintén mérgezett volt a „bít” (Beat a The Beatles után) zene által. Vele elhatároztuk, hogy csinálunk gitárt (pénzt nem kaptunk rá, hogy vegyünk egyet):

A szülők amint látták, hogy már „komolyan gondoljuk, vehettünk „rendes” gitárt. Mindketten klasszikus-, azaz spanyol gitárt vettünk:

Koter Pista bácsihoz jártam zenét tanulni. Egy párszor mentem velük lakodalmakba, egyszer pedig az orosházi „48-as kőrbe”, igazi parasztbálba. Az Orosháza környéki tanyák fiataljai rendeztek bálat. Hatalmas élmény volt, az éjfél után kialakult „hepaly”. Pár katona beszökött, s lecsapták a lányokat a legények kezéről, emiatt hatalmas bunyó alakult ki. A legények győztek. Mielőtt indultunk vonattal Orosházára, Ilonka néni „rám bízta” Pista bácsi hegedűjét, mondva: „Tudom Palikám, te nem iszol, vigyázz Pista bácsi hegedűjére„. Ennek megfelelően hajnalban még az én hangfalam, s basszus gitáromon felül nekem kellett a méregdrága hegedűjét is cipelnem a vasútállomásra, mert Pista bácsi a feje tetején akarta egyensúlyozva vinni, bemutatva, hogy Ő nem is olyan részeg.

Csorvási kultúrházban dolgozott egy Erdélyből Orosházára áttelepült népművelő (?), úgy emlékszem Ő volt az igazgató. Szerencsére támogatta az ötletünket, hogy megalakítsuk a Lanelys beat zenekarunkat. Eleinte a színházterem öltözőjében gyakoroltunk, a mozi kijárata előtti teraszon, később a megalakult „Ifjúsági Klub”-ban játszottunk. Erről sajnos nincs fotóm. De van emlékeimben egy jelenet. Pusztai Bandi: „Palikám! A mozaiknál kezdjük!” Felkapta kis Pirost (Piros Lajos a fodrász), a feje fölé dobta, s éppen, hogy elkapta, nem esett fejjel le a mozaik padlóra!
Volt Csorváson egy hagyományos zenekar is, azok támogatói megpróbálták akadályozni a „fejlődést”, egyik alkalommal tánciskolai össztáncon, átdobtak egy drótot az utcai a villanyvezetékre. „Na így játszatok, áram nélkül!” Kiabálták be az ablakon a csínytevők. Óvári Pali bácsi fél óra múlva kicserélte a biztosítékot az oszlopon. Mehetett a zene újra.

A megyei „Ki Mit Tud?” versenyre már nem jutottunk ki „szerencsére”, nem égettük magunkat a gyenge szerkóval. Lemezjátszó, mozigép, az oszlopokról lekerült tölcséres hangszórókból készített hangfalak alkották a „szerkót”. 😢

Kiss Pista „Regina” sorkatonai szolgálatra bevonult, s Minisz dobosunk „ideiglenesen máshol tartózkodása” miatt (2 hónap sitt) cserélődött. Dobos egy orosházi cigány gyerek lett. A Bogár családba benősült egy pesti, tanult zenész, Horváth Pista, „Guriga”.

Amatőrök voltunk: Itt történt a „Hozz egy bigint” elhíresült párbeszéd, amikor a közönségből valaki kért egy számot.
A képzett zenész Guriga Minisznek: hozz egy bigint!. Minisz felállt a dobszerkó mögül, ki akar menni a büfébe. Guriga: hová mész? Minisz: Hát te mondtad! Hatalmas röhögés!

A zenekar és a slepp kollektívan lottóztunk. Csütörtök délután volt a Fényes étteremben a szelvénykitöltés. Egyszer megnyertük a főnyereményt, ami akkor 12 találat volt. Hát, nem jutott új szerkóra! Szegedre a Lottó Igazgatóságra együtt ment az egész banda Totival együtt (Bucsek Laci volt az ész a lottóbrigádban). A Kárász utcán sétáltunk a cél felé, amikor valaki megkérdezte, hová lett Toti? Jól lemaradva, a kirakatokat bámuló embereket kerülgetve a járdán botorkált. „Miért nem jössz az úttestre? Nem megyek a kocsiúton!” A Kárász utca már akkor sétáló utca volt. A főnyeremény 20 egynéhány ezer forint volt. 😀
Az egyik lottó-délutánon nyílott a Fényes ajtaja, s egy fiatal pár bejött, s megkérdezte, hogy hol találják a beat zenekart. Mi vagyunk azok, feleltük. El tudnátok jönni fellépni építőtábor búcsúbulijába? Persze, mennyiért?

Persze, hogy mentünk! A kis buszba azonban a nagy hangfalunk már nem fért be! Szegény ember abból főz, ami van! Van ott vetítőgép? Van hát! Akkor mehetünk is! Az első mozdulattal a mozigépet sikerült tönkretenni. A „közös módosú” hiba abban az időben nem volt ismert fogalom. A mozigép transzformátorának (ne feledjük, akkor orosz GOSZTY szabvány volt érvényben, a vetítőnek 127 Volt a tápfeszültsége és a vetítőnek is azonos, vasalócsatlakozója volt. A gép bekacsolásakor csak annyit „mondott”, hogy sicc! Jonatán a színpad fölé belógott villanykörtébe ordított, mintha az lenne a mikrofon. Ugyanis az „úri egyetemista” fiatalok már úgy be voltak „állva”, mint az albán szamár! Akkora sikerünk volt, hogy alig akartak hazaengedni bennünket.

Nagyszénásra két évig hívtak tánciskolába „zenét szolgáltatni”. Az össztáncok hétfő hajnalig tartottak (akkor még nem volt szabad-szombat). A reggeli első „üveggyári” járatig nem mehettünk ki az udvari WC-re, mert az ottani „kanok” meg akarták lincselni a slepp tagjait, az elhódított lányokért. Semmi gond nem volt, találtunk elég üres bambis és sörös üveget! Télen a padláson talált leselejtezett székekkel tüzeltük, ha elfogyott a másnapra bekészített fa. Jonatánnak és nekem a zongoratető volt a bérelt héderhelyünk. Egy hasábfával alátámasztottuk a kottatartót, az volt a fejpárnánk.

Jonatánt is elvitték katonának, Guriga elhunyt, így felbomlott a zenekar. Minisszel elszegődtünk a Zoli orosházi bandájába, de átvertek, a kialkudott gázsit soha nem kaptuk meg, így a csabai „Tégla” MÜV. házban folytattuk a „Fantom” zenekarban:

Az utolsó banda amiben játszottam az MN-6066 hajdúsámsoni laktanyában volt. Kenéz Lajos alhdgy. pártfogolta a zenekar-alapítási ötletünket. A legénységnek, hol a sportpályán, hol a kultúrtetemben, hol a sámsoni MÜV. házban játszottunk. Részt vettünk Miskolcon egy amatőr zenekarok versenyén is, ott láttam közelről olyan szerkót, amire nekünk soha nem volt esélyünk. Orosz Laci szólógitárosunk (később Arábiában meggyilkolták) bátyjának is volt zenekara, s ők adták kölcsön nekünk.

Leszerelésem után véget ért a zenekari „pályám”. 😢